Hamis élet hamis emlékek alapján?

2013.10.16.

Pszichológusok körében a 90-es évek óta szakmai vita zajlik, hogy létezik-e egy bizonyos hamisemlék-tünetegyüttes (false memory syndrome), amelyben az illető elkezdi tévesen azt hinni, hogy gyerekkorában szexuálisan bántalmazták, és ennek hatására teljesen átalakul az élete. Az ebben a blogbejegyzésben ismertetett cikk az erre vonatkozó bizonyítékokat tekinti át.

Ezt a blogbejegyzést elsős sorban az alábbi cikk alapján írtam: Kenneth S. Pope: Memory, Abuse, & Science: Questioning Claims about the False Memory Syndrome Epidemic. American Psychologist, vol. 51, no. 9, pages 957-974. Emellett olvastam Pope többi cikkét is e témában, és utánanéztem az ebben a témában azóta Loftustól és Kihlstromtól született publikációknak és megnyilatkozásoknak.

A cikknek, amelyet Kenneth S. Pope a hamisemlék-tünetegyüttesről írt, nem az a célja, hogy egyszerű válaszokat adjon arra a kérdésre, hogy léteznek-e hamis emlékek, és a nyomukban kialakul-e személyiségzavarhoz hasonló állapot, hanem hogy felhívja a pszichológusok figyelmét, hogy nemcsak tanulmányaik során, hanem egész karrierjük alatt dolguk, hogy megkérdőjelezzék saját előfeltevéseiket és előítéleteitket, valamint megvizsgálják a tudományos eredményeket, függetlenül attól, hogy azokat milyen tekintély támogatja, vagy azok mennyire népszerűek. Nézzük tehát, mit írt erről Pope 1996-ban, és akkori megállapításai vonatkoznak-e az azóta eltelt időben a témában keletkezett szakirodalomra.

A hamisemlék-tünetegyüttest a fogalmat bevezető Hamisemlék-tünetegyüttes Alapítvány a következőképpen határozza meg: "a hamisemlék-tünetegyüttes olyan állapot, amelyben a személy identitása és személyes kapcsolatai egy traumatikus esemény emléke köré szerveződnek, amely objektíve hamis, de amelyben az illető erősen hisz. Megjegyzendő, hogy a tünetegyüttest nem önmagában a hamis emlék jellemzi. Mindannyiunknak vannak pontatlan emlékei. A tünetegyüttest inkább akkor diagnosztizáljuk, amikor az emlék olyan mélyen ül, hogy a személy teljes személyiségét és életvitelét meghatározza, lehetetlenné téve sokféle adaptív viselkedést."

A Hamisemlék-tünetegyüttes Alapítvány egy olyan magánalapítvány, amelynek kimondott célja a gyerekkorban elkövetett erőszakkal megvádolt szülők védelme. A tünetegyüttes létezését és magát a kifejezést tehát nem az Amerikai Pszichiátriai Társaság vagy a WHO támogatja, hanem egy magánszervezet.

Honnan lehet tudni az Alapítvány szerint, hogy az emlék hamis? Legalábbis a 90-es évek elejéig, amikor e témában Pope cikkei íródtak, a hamis emlékek kutatói nem publikálták annak pontos módszertanát, hogy hogyan kutatják a jelenséget, így azt sem, hogyan különböztetik meg a hamis és a valós emlékeket. Pope szerint nem világos az akkori szakirodalomból, hogy azon kívül, hogy a gyerekkori szexuális bántalmazásról szóló emlékeket mindig automatikusan hamisnak tételezik, van-e más kritériumuk.

Amit össze lehet szedni az Alapítvány tagjainak és támogatóinak írásaiból, az az, hogy – leszmítva a kísérleti helyzeteket – akkor gyanakodnak, hogy egy emlék hamis, ha semmi más nem támasztja alá a történteket, ha az emlék nem olyan minőségű, mint általában a többi emlék, ha az emlék terápiában merül föl, ha nincs más bizonyítéka annak, hogy az állítólagos elkövető szexuálisan érdeklődne a gyerekek iránt, és ha a család hajlandó nyíltan beszélni a vádakról. Pamela Freyd, a Honnan tudjuk, hogy nem pedofilokat képviselünk című cikkében pedig a következő kritériumokat terjeszti elő: ha lefényképezné az embereket, akik az Alapítvány gyűléseikre járnak, "mind jó megjelenésű emberek: őszülő haj, jólöltözöttek, egészségesek, mosolygósak. ... Majdnem mindenkivel, aki itt van, ... szívesen barátkoznék." Valamint, ha az alapítvány összes tagja "hajlandó magát poligráfvizsgálatnak [hazugságvizsgálatnak] alávetni, az erősen alátámasztja, hogy nem pedofilok képviseletével foglalkozunk."

Ezek elég gyenge bizonyítékok. Az incesztuselkövetőkről és a családon belüli erőszak elkövetőiről közismert, hogy szimpatikus képüket mutatják a külvilágnak, és a legtöbb incesztuselkövetőnek egyetlen áldozata van, így nem szokott jele lenni annak az előtörténetükben, hogy gyereket molesztáltak volna. Valamint az incesztuselkövetők rendszerint felnőttek iránt vonzódnak, nincsenek különösebb perverzióik, és a pszichológiai tesztek sem képesek elkülöníteni őket a gyerekeiket nem molesztáló emberektől. Az pedig, hogy egy emléket nem támaszt alá más adat, adódhat egyszerűen abból, hogy nem volt tanúja a traumatikus eseménynek, ami megintcsak gyakori ezeknek a bűncselekményeknek az esetében. Olyan embereknél is, akik soha nem felejtették el az eseményeket, és amikor a trauma megtörténtét mások igazolják, egész más tud lenni az emlék minősége, amikor traumatikus eseményről van szó – akár sokkal élénkebb, akár sokkal kevésbé élénk, mint az egyéb emlékek. És hogy terápiában merül-e fel, szintén nem mond semmit arról, hogy hamis-e az emlék.

Pope azt is hiányolja, hogy az sem világos az elmélet támogatóinak publikációiból, hogy jó hogy megállapítják, hogy egy emlék hamis, de mi módon állapítják meg, hogy az egész személyiség és életvitel a hamis emlék köré szerveződik? Márpedig ezt fontos lenne lefektetni ahhoz, ha ezt a diagnózist be akarják vezetni.

Nem tűnnek módszertanilag megalapozottnak azok a kísérletek sem, amelyekkel a diagnózis támogatói alá kívánják támasztani, hogy az emberek fejében lehetséges emlékeket elülteni. Az e témában végzett kísérletek tipikusan arról szólnak, hogy egy felnőtt embernek valamelyik családtagja bemeséli, hogy gyerekkorában elveszett a bevásárlóközpontban, és az illetőnek hamis emlékei lesznek erről, amit még ki is színez a saját gondolataival. No tessék: sikerült hamis emléket előállítani! Tehát hamis emlékek léteznek!

Pope ezzel az állítással szemben a következő kérdéseket teszi fel:

  1. Az, hogy valaki elvész a bevásárlóközpontban, biztos, hogy egy lapon említhető az incesztus traumájával? Vagy a rendszeres erőszak emlékével? Igazából elég sok gyerek vész el utcán, bevásárlóközpontban, és egyéb helyeken, de aztán meglesz, és különösebb lelki sérülés nélkül él tovább. Pope idéz egy Pezdek nevű kutatót, aki ugyanilyen kísérleti módszerrel a szexuális erőszakra jobban hasonlító emléket próbált elülteni kísérleti alanyaiban, azt a hamis emlékeket, hogy gyerekkorukban beöntést kaptak. Az esetek 0%-ában sikerült neki, ami azt mutatja, hogy nem minden fajta esemény "hamis emléke" viselkedik ugyanúgy.
  2. Nem lehet, hogy az adott kísérlet egyáltalán nem hasonlít arra, ami a terápiában rendszerint történik?  Ezekben a kísérletekben egy családtag, aki a kísérletvezető szövetségese, azt állítja, hogy jelen volt az esetnél, és győzködi a kísérleti alanyt, hogy ő annak idején elveszett. Vagy a kísérletvezető állítja, hogy egy családtagtól, aki ott volt, tudja, hogy a kísérleti alany elveszett. Terápiában tipikusan nem ez történik, a pszichológus nem szokta azt állítani, hogy ott volt az incesztusnál, és arról sem győzködi az ügyfelét, hogy egy másik személy, aki szemtanúja volt az esetnek, azt állítja, hogy incesztus történt. A pszichológusnál általában az ügyfél rossz érzéseiből, tüneteiből, emlékfoszlányaiból, álmaiból indulnak ki.
  3. Hogyan állapították meg a kutatók, hogy a befolyásolni kívánt családtag emlékszik rosszul, nem pedig azok a családtagok, akik szerint az illető nem veszett el gyerekkorában? Az, hogy gyerekek itt vagy ott elvesznek, és aztán megkerülnek, eléggé gyakori. Lehet, hogy azok az emberek, akiket sikerült meggyőzni, és akiknek "hamis" emlékeik lettek, valóban elvesztek, és egy valós eseményre kezdtek emlékezni a győzködés hatására?
  4. Nem lehet, hogy azok, akik azt állították, emlékeznek, nem is emlékeztek, csak meg akartak felelni a kísérletvezetőnek vagy idősebb családtagnak, ami pszichológiai kísérletekben viszonylag gyakori?
  5. Ha a kísérletek azt próbálták bizonyítani, hogy egy idősebb családtag képes befolyásolni egy fiatalabb családtag emlékeit, miért állítják a kutatók, hogy az eredmények a pszichoterápiára vonatkoznak? Miért nem beszélnek azokról a családokról az elmélet támogatói, ahol egy idősebb családtag nyomást gyakorol egy fiatalabbra, hogy az visszavonja az incesztus vádját? Lehetséges a kutatási eredmények alapján, hogy idősebb családtagok átírják fiatalabbak emlékeit olyan traumatikus események kapcsán, amelyeknél jelen voltak? Előfordulhat ez például úgy, hogy az elkövető megpróbálja bebeszélni az áldozatnak, hogy "semmi sem történt"?

A hamisemlék-szindróma támogatói szerint az amerikai pszichológusoknak, pszichiátereknek, pszichoterapeutáknak úgy negyede használ olyan veszélyes módszereket, amelyekkel hamis emlékeket hoznak létre olyan ügyfeleiknél, akiknek korábban nem voltak emlékeik gyerekkori szexuális bántalmazásról. Azonban az ezt megállapító kutatások, amelyekben pszichológusokat és egyéb szakembereket kérdeztek kérdőíven a módszereikről, és hogy hány ügyfelük emlékezett vissza gyerekkori szexuális bántalmazásra, szintén hibásak módszertanilag. Például felmérték ugyan, hogy a pszichológusok és egyéb pszichológiával foglalkozó szakemberek milyen módszereket használnak a gyerekkori szexuális bántalamzásról szóló emlékek felkutatására, de nem kérdezték meg őket, hogy ezeket olyan ügyfelekkel is használják-e, akik nem számolnak be nekik gyerekkori szexuális bántalmazásról. Márpedig más kutatók szerint a pszichológusok többségének nincs olyan ügyfele, akinek minden gyerekkori szexuális bántalmazásról szóló emléke csak a pszichoterápia folyamán jött volna elő, és a pszichoterápiát megelőzően semmilyen emléke ne lett volna. Azt sem bizonyította senki, hogy a felmért módszerek valóban kockázatosak-e (vagy legalábbis kockázatosabbak-e, mint a pszichológusok által használt többi módszer, amelyek nem a megfelelő időben, személlyel, folyamatban alkalmazva mind lehetnek károsak).

A kutatók abban sem voltak eléggé körültekintőek, hogy azokat az emlékeket, amelyekre a pszichológusok ügyfelei kifejezetten a pszichológusok által használt pszichoterápiás módszerek segítségével emlékeztek, elkülönítsék azoktól, amelykre az ügyfelek a pszichológushoz járás folyamán jöttek rá, de nem azért, mert a pszichológus valamilyen emlékeztető technikát használt volna az ő esetükben. Emellett azt, ha az ügyfél a pszichológushoz járás folyamán eszébe jutott emlékek miatt megszakította a kapcsolatot az apjával (az elkövetővel), egyenesen a felhasznált módszerek következményének tekintették, elfeledkezve az ügyfél döntéséről. Nem használtak a kutatók 2x2-es (statisztikában járatosaknak: a khi-négyzet próbára hajazó) modellt annak megállapítására, hogy azoknál nagyobb a megtalált emlékek aránya, akiknél a pszichológus használ, vagy akiknél nem használ emlékeket feltáró módszereket.

E kétes tudományosságú eredmények alapján a terápiáról is kétes értékű kijelentéseket tettek a hamisemlék-tünetegyüttes szószólói. Loftus szerint például azok a terápiák, amelyek során az ügyfeleket arra biztatják, hogy a számukra fontos emberek felé hálát érezzenek, hatékonyabbak – de nem közli, milyen kutatások szerint. Kihlstrom kijelentette, hogy annak alapján, amilyen tüneteket az ügyfél a terápia során mutat, vagy amelyekről beszámol, nem szabad még csak gyanakodni sem (tehát nem vádat emelni, nem elítélni valakit, hanem még gyanakodni sem szabad) arra, hogy az illető ellen szexuális erőszakot követtek el. Ha ezt az ajánlást komolyan vesszük, az olyan abszurditásokhoz vezet, hogy még csak gyanakodni sem gyanakodhatunk szexuális erőszakra, ha egy 4 évesnél szifiliszt állapítanak meg. A Hamisemlék-tünetegyüttes Alapítvány tagjai attól sem riadtak vissza, hogy azokat, akik nem értenek egyet velük szektásnak, paranoiásnak, igaz hívőnek, fasisztának bélyegezzék.

Ugyan Pope cikke 1996-ban íródott, a hamisemlék-tünetegyüttes támogatói későbbi publikációikban is hasonló vagy éppen ugyanazokról a kutatásokról számoltak be, mint amelyeket Pope kritizál. Ha megnézzük Kihlstrom interneten elérhető publikációit vagy Loftus publikácóit és videoszerepléseit, az derül ki, hogy emberekkel sikerül elhitetni, hogy gyerekkorukban szerették a spárgát, hogy egy állat komolyan megtámadta őket, hogy majdnem vízbe fulladtak, de kimentették őket, hogy Disneylandben az ember nagyságú Plútó kutya kellemetlenül nyalogatta őket gyrekkorukban.

Ami ezekben a kísérletekben történik (hogy meggyőznek valakit arról, hogy valami történt), továbbra sem hasonlít a pszichológusnál folyó folyamatokhoz (hogy valakinek az emlékfoszlányait, álmait, tüneteit próbálják értelmezni).

A kísérletekben szuggerált történeteknek továbbra is kevés köze van a gyerekkori szexuális bántalmazás traumájához. Például gondolhatnánk, hogy a majdnem vízbe fulladás ugyanolyan trauma, mint a nemi erőszak. Ugyanakkor a kísérletben szuggerált emlék arról szól, hogy az illető elkerülte a megsemmisülést, míg a nemi erőszakot átélt emberek gyakran úgy írják le az erőszakot, hogy megtörtént a megsemmisülés. Emellett a majdnem vízbe fulladt embereket nem éri olyan megszégyenítés és stigma, mint a nemi erőszak áldozatait, akikről folyton azt feltételezik, hogy hazdnak, vagy valamilyen módon maguk is hozzájárultak ez erőszakhoz. Ha szülő által elkövetett szexuális erőszakról van szó, akkor az áldozat a társadalmi elvárásoktól elütően értékelheti a szülőkkel való kapcsolat múltját, jelenét és jövőjét, sőt gyakran egész gyerek- vagy fiatalkorát. Nem csoda, ha az áldozatok identitása legtöbbször eltér attól, ahogy emberek általában magukra tekintenek: teljesen értéktelennek, romlottnak, mindenki mástól különbözőnek láthatják magukat. Ezért számomra továbbra is kétséges, hogy ezekben a kísérletekben nem azért veszik-e olyan könnyen, hogy ja biztos megfulladtam majdnem, ha az apám azt mondja, mert ez a gyerekkori történet beleillik abba az általános képbe, hogy viszonylag rendben lezajlott a gyerekkorom. Az a gyanúm, hogy ennél nehezebb elhitetni valakivel, hogy az apja megerőszakolta, mert az nehezen összeegyeztethető ezzel a képpel. Hacsak nem volt szörnyű gyerekkora, amibe még akár ez is belefér.

Továbbra sem lett demonstrálva ezekben a kísérletekben, hogy a kísérleti úton kialakított hamis emlék az illető életének középpontjába került volna, és személyiségzavarhoz hasonló állapothoz vagy alaptalan büntetőeljáráshoz vezetett volna. Elfogadom, hogy létezhetnek olyan esetek, amikor valakit egy hamis emlék alapján alaptalanul perbe fognak. De továbbra sem találtam olyan kutatást, amely alátámasztaná, hogy az ilyesmi járványos méreteket ölt. Az idézett szerzők műveiben azok a példák, amikor valaki például pert indít, mert terápia folyamán emlékezni kezd arra, hogy megerőszakolták, továbbra is a valós életből származnak, ahol a kutatónak csak kivételes esetben van lehetősége minden tudományos kételyt kizáróan megállapítani, hogy hamis emlékről van-e szó. Az egyik leggyakrabban idézett esettanulmányról, Paul Ingram esetéről pedig Pope demonstrálta (egy másik cikkében), hogy a fentiekhez hasonló logikai hibáktól hemzseg.

A kutatások alapján úgy tűnik, hogy viszonylag nagy számú embernél létrehozhatók hamis emlékek (a laboratóriumi kutatásokban körülbelül 20%-nyi résztvevő állítja, hogy emlékszik valamire, ami nem történt meg), főleg olyan dolgokról, amelyek nem meghatározóak az illető életében. Bizonyára vannak olyan pszichológusok, akik elvakultságból, hozzá nem értésből félreértelmeznek tüneteket, ott is gyerekkori traumát és szexuális erőszakot keresnek, ahol az nincs, vagy ahol valami más van. Továbbra sem lett demonstrálva azonban, hogy elterjedt lenne, hogy emberek pszichológushoz járás hatására minden alap nélkül abban kezdjenek hinni, hogy egy rokonuk megerőszakolta őket, és ez az egész életükre hatással lenne.

Én a munkámban abból indulok ki, hogy ha valakinek tünetei vannak, ha valaki érez valamit, akkor ott kell lennie valami kiváltó oknak, de nincsenek előre eldöntött elképzeléseim arról, hogy az mi. Előfordul, hogy annyira jutunk feltételezett szexuális erőszak témájában, például annak alapján, amit lehet tudni a feltételezett elkövetőről (hogy hogyan bánt nőkkel, más gyerekekkel, milyen szexuális megjegyzéseket tett, vagy hogyan bámulta a serdülő gyerekét), hogy a szexuális erőszak – ha nem is biztos, hogy megtörtént –, de megtörténhetett volna. Ami bőven elég lehet ahhoz, hogy a gyerek rettegjen, hogy a túlélőnek tünetei legyenek. Ha végképp lehetetlen eldönteni, hogy valami, amit az ügyfél sejt, megtörént-e, foglalkozhatunk azzal, mit változtatna az életén az, ha tudná, mi történt, miben akadályozzák azok a tünetek, amelyeket a feltételezett erőszakhoz köt, és megpróbálhatunk a jelenben olyan biztonságos környezetet kialakítani, amelyben ezek a tünetek enyhülni tudnak, vagy az ezekkel küzdő személy együttérzésre és támogatásra talál.

Oszd meg Facebookon