Iskolai traumák

2013.11.14

Margit néninek már a tekintetéből vagy a hangjából tudtam, hogy azért hív ki a táblához, hogy megalázzon. Korábban hiányoztam az s betűnél. Mint igyekvő gyermek, hogy pótoljam a hiányzás alatt tanultakat, lenéztem a boltok kirakatáról, hogy hogy írják az s betűt, és írtam belőle a dolgozatba. Izgatottan kanyarítottam a kis kígyócskákat, Margit néni pedig alázott az egész osztály előtt, hogy nem úgy írják a kis írott s-betűt (amelynek írásmódját nyilván pont az ilyen pedagógiai érzékkel megáldott tanárok eszköztárának növelése érdekében határozta meg úgy az akadémia, ahogy, s nem például úgy, ahogy a boltok kirakatáról minden gyerek lenézhetné). (Zárójelben: de tényleg, például mi a funkciója annak a helyesírási szabálynak, hogy a gépnevekhez a gépszámokat nem kis, hanem nagykötőjellel kapcsoljuk, ha nem az, hogy megkülönböztesse az akadémia nyelvész tagozatának tagjait minden más földi halandótól?) (Zárójel három: oké, értem én, a kis írott s betűt így könnyebb kötni, de ez előfeltételezi, hogy kötött írást akarunk tanítani a gyerekeknek. De miért akarunk kötött írást tanítani a gyerekeknek?) Ez az egy eset önmagában még nem lett volna traumatikus, ha például Margit nénit ezek után kirúgják, vagy bocsánatkérésre bíztatják. Traumatikussá az által vált, hogy még sok ilyen Margit néni gyakorolta rajtam a sok hasonló pedagógiai módszerét 12 éven keresztül úgy, hogy nem volt menekvésem, sőt el sem volt ismerve a szenvedésem.

Margit néni nem kivétel, hanem az iskola lényege. Az iskolákban nem őszintén kérdik a gyereket, hogy megtudják, mi jár az eszében. Még csak nem is az a cél, hogy megtudják, mit tud - ez esetben Margit néni bizonyára azt mondta volna, látom tudod a nyomtatott s betűt, nézd csak, vannak valami bácsik az akadémián, akik azt akarják, hogy mi így írjuk a kis írott s betűt, de igazából úgy is érti mindenki, ahogy te írod. A kérdezés és dolgozatírás célja az, hogy a tanár megtudja, mit nem tud a gyerek. Az iskola ezzel azt tanítja a gyerekeknek, hogy nem érdemes kezdeményezni, mert ha lenézed a boltok kirakatáról az s betűt, majd megbüntetünk, mert nem azt tudod, amit mi akarunk, hogy tudj. Már elsőben megtanulja legtöbb gyerek, hogy nem érdemes a tanároknak őszintén válaszolni, amikor valamiről kérdeznek, mert ha nem találod el, hogy ők mit gondolnak, akkor megszégyenítenek, fekete pontot kapsz. "Mit gondolsz a Kincskereső kisködmönről, Pistike?" "Nyomasztó, tanítónéni, nem bírtam tovább olvasni a negyedik oldalnál, inkább kimentem focizni, mert folyton arra gondoltam, hogy megvagdosom magam a késsel." Nem ahhoz szoksz hozzá, hogy rendben van bármit gondolni, és azt egy beszélgetésben vagy vitában másokkal közösen alakítani, hanem magad is értékelni kezded a saját gondolataidat aszerint, hogy vajon mit akarhatnak hallani.

További bajok is vannak az iskolával, az egyik az, hogy ülni kell, ráadásul csöndben. A gyerekek életkori sajátossága, hogy mozognak, sőt a mozgáson keresztül ismerik meg a világot. Tehát a gyerek természetével teljesen ellentétes dolgot vár el az iskola, és nem használja ki azt az érzékleti csatornát, a mozgást és a testérzékelést, amelyen keresztül a gyerek hatékonyan tudja megismerni a világot. Ezért van az, hogy az iskolában folyton fegyelmezni kell. (Egyébként gondolkodom, hogy csak azért gondoljuk-e, hogy életkori sajátossága a gyereknek a mozgásosság, mert felnőttkorra kinevelik belőlünk a mozgást, és ha ez nem lenne, akkor vajon a felnőtt kornak is életkori ajátossága lenne-e e a mozgásosság?)

Az én tréningem e téren sokkal korábban kezdődött. Mint ahogy általában a "jólnevelt" gyerekek, én is úgy érkeztem az iskolába, hogy kussoltam, és nem mozogtam. Már a szüleim megtanítottak, hogy ne szaladgáljak, ne kiabáljak. Érdmes ebből a szempontból figyelni a szülő-gyerek interakciókat: a szülők folyton azon vannak, hogy a gyerek ne mozogjon és ne adjon hangot vagy más életjelet. A nyáron a strandon néztem egy gyereket, aki az úszástól fellelkesülve magyarázott az anyjának, és hozzá izgatottan gesztikulált. A gyerek magyarázatából semmit nem lehetett hallani, de az anyuka harsogása, hogy: "Jó, de miért kell ezt ilyen hangosan mondani?" bezengte a strandot.

A szokásos iskoláknak az is baja, hogy a gyerekek sokan vannak, és lehetetlen, hogy egyszerre 30 gyereket ugyanaz érdekelje. Vagyis egy normál iskolában a gyerekek nagy részét nem érdekli, ami éppen folyik. Érdeklődés hiányában pedig lehetetlen tanulni. Ezért izzadnak annyit tanárok, hogy felkeltsék a gyerekek érdeklődését a tantárgy iránt. Illetve alkalmaznak olyan erőszakos módszereket, mint a megszégyenítés, a fizikai erőszak, és az osztályozás, mert ezzel veszik rá a gyereket, hogy ha nem is érdeklődik, legalább érdeke legyen a büntetés elkerülése. Igen, az osztályzás is erőszakos módszer, végső soron ugyanis az osztályzás fenyegetés, hogy megbukunk, és azzal együtt megszégyenülünk, vagy a rossz jegy miatt a szüleink szomorúak lesznek, szobafogságra ítélnek, megvernek, nem jutunk be abba az iskolába, ahova szeretnénk, nem választhatjuk azt a foglalkozást, ami érdekel.

További probléma, hogy az iskola napirendjét az ipar azon igénye szabja meg, hogy a gyerekeket olyan időpontban lehessen leadni a gyermekmegőrzőbe, hogy a szülők utána időben beérjenek a munkahelyükre. Ez teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a gyerekek között is legalább annyi esti típus van, mint a felnőttek között, ami további figyelmi problémákhoz, alvászavarhoz, szülő-gyerek konfliktushoz vezet. Az alvási ciklus megzavarása a kínzás egyik fajtája. Pszichológusként elég sok olyan ügféllel találkozom, akit traumatizált, illetve felnőttként is kimerít és kínoz az, hogy egész életében korán kellett kelnie, először az iskolához, aztán a munkához. Az "alvászavar" hátterében néha egyszerűen csak az áll, hogy embereknek nem az a bioritmusa, amit az iskola vagy a munka megkövetel tőlük.

Pszichológusi munkám során sok ügyfelemnél megjelennek ezek az iskolai, és nem csak iskolában összeszedhető, hanem gyakran a teljes gyerekkort végigkísérő traumák. Általában az iskolai trauma nem egy adott időpillanathoz kötődik, ahogy legtöbbször a pszichológiai traumát elképzelik még a pszichológusok is. Margit néni nem lett volna hőse ennek a bejegyzésnek, ha nem megtestesítője a sok más tanár által is képviselt nevelési elvnek. A pszichológia egyik újabb felismerése, hogy az egyszeri, rövid ideig tartó, megrázó eseményeknél gyakran súlyosabb hatásúak a nem annyira feltűnő, a hétköznapok észrevétlen részévé vált, viszont annál elhúzódóbb élethelyzetek, mint amikor gyerekeknek éveken keresztül akaratuk ellenére kell mindenfélét tanulniuk, csöndben ülniük, bioritmusuknak ellentmondó időben kelniük és feküdniük.

Számos alternatív oktatkási modellt próbáltak kialakítani e szörnyű következmények elkerülésére. Én ezek közül most az otthoniskolázás egyik fajtájára, a nemiskolázásra (unschooling) akarok csak utalni, mert ez szakít legradikálisabban a gyereket rábeszéléssel vagy erőszakos eszközökkel megrendszabályozni akaró, vagy jó esetben az éppen mással elfoglalt gyerek érdeklődését felkelteni igyekvő iskolai hagyománnyal, és ez a legkövetkezetesebb abban, hogy a gyerek már meglévő, pillanatnyi érdeklődéséből induljon ki. Ebben a modellben nincsenek tanórák otthon sem, hanem amikor a gyereket elkezdi érdekelni valami, a felnőtt akkor adja át a tudást. A szorzást például nem akkor tanulja meg a gyerek, amikor a tanterv szerint azt kell neki, hanem akkor, amikor átúszta a medencét, és kíváncsi, hogy honnan lehet tudni, hogy mennyi víz van a medencében. Az ilyen oktatásnak az szokott lenni rendszerint az eredménye, hogy a gyerekek mindent sokkal hamarabb megtanulnak, mint az iskolában, mert nem megy el idő a fegyelmezéssel, és mindent éppen akkor tanulnak, amikor érdekli őket.

Az otthoniskolázás nem vezet automatikusan a gyerek kirekesztődéséhez a kortárscsoportjából, amitől néha félnek felnőttek, mint ahogy az iskola sem biztosíték arra, hogy a gyerek nem lesz magányos. Az iskolán kívül nagyszerű lehetőségek vannak más gyerekekkel barátkozni a szülők kapcsolatain keresztül, a szomszádságban, a grundon, illetve ha a felnőttek gondoskodnak a gyerek társas együttléteiről is. Az otthoniskolázás nem vezet felnőttkorban sem ahhoz, hogy a gyerek a társadalom perifériájára szoruljon. Két felnőttet ismerek, akiket nemiskoláztak, mindketten sikeres emberek. Egyikük diplomát is szerzett, és egyébként jellemzően az ilyen emberekre, nagyon gyorsan sajátította el az ezt megelőző érettségihez szükséges középiskolai tananyagot, amikor azt fontosnak gondolta ahhoz, hogy főiskolára mehessen.

Ha komolyan vesszük ezt az oktatási modellt, és széles tömegekben be akarjuk vezetni, ahhoz először meg kell dönteni a kapitalizmust és a férfiuralmat. Ugyanis ha minden gyerek mellett lennie kell egy felnőttnek, aki figyeli, hogy a gyerek éppen mi iránt érdeklődik, akkor nem lehet 8 órás munkát vállalni, vagy olyan munkahely kell, ahol a jelen lévő gyerekek igénye is befolyásolja a munkafolyamatokat, és nemcsak a profitszerzés. Márpedig a legtöbb magyar család nem engedheti meg magának a részmunkaidőt, és ilyen munkahely - hát, szóval - nincs. Ráadásul ha a nőket sem akarjuk bezárni az otthonba, ha a párkapcsolaton belüli egyenlőséghez fontos, hogy a nőnek is legyen önálló jövedelme, akkor az a létező modell sem működik, hogy valaki főállású anyaként otthon marad, hanem akkor minden felnőttnek, aki a gyereket vállalja, felelősséget is kell vállalnia a gyerek gondozásáért, részmunkaidőben kell dolgoznia. Így az otthoniskolázás jelenleg utópia, és kevesek kiváltsága.

Azon túl, hogy olyan hosszú távú társadalmi-gazdasági változásokért küzdünk, amelyek lehetővé teszik majd egy nap, hogy a társadalom és a munkavégzés jobban a gyerekek köré szerveződjön, a jelenben is lehet mit tenni az iskolai traumatizálódás elkerülése, hatásainak enyhítése érdekében. Először is válaszhatunk úgynevezett alternatív iskolát, ahol a gyerekeket nem osztályozzák, ahol jobban figyelnek a gyerekek egyéni érdeklődésére, ahol a gyerekeknek is van beleszólása az iskola irányításába. Ha erre nincsen lehetőségünk (mert akkor sincs pénzünk tandíjra, ha kihúzzuk a luxuskiadásokat), akkor legalább komolyan vehetjük a gyerekünket, amikor arról beszél, hogy a tanárai szadizzák, megszégyenítik, osztályozzák (értsd: fenyegetik). Megtehetjük, hogy új osztályt vagy - ha nem is alternatív, de legalább másik - iskolát keresünk neki, ahol más szellemben tanítják. Megtudakolhatjuk, hogy a többi szülő számára is világos-e egy adott tanár erőszakossága (ha kifejezetten egy tanárról van szó), és kezdeményezhetjük a tanár megrendszabályozását vagy eltávolítását. Ha ez sem lehetséges (mert nincs más iskola, a többi szülő nem látja, hogy baj van), legalább elismerhetjük a gyereknek, hogy amit vele csinálnak, az nincs rendben. Lehetünk a gyerek szövetségesei abban, hogy elkerülje a kínzást: igazolhatjuk, amikor kimarad az iskolából, és amikortól már nem igényel állandó felügyeletet, és nincs szükségünk az iskolára, mint gyerekmegőrzőre, hagyhatjuk, hogy otthon maradjon, magántanuló legyen, támogathatjuk saját érdeklődése kifejlesztésében, szemben a tananyag megtanulásával. Lehetünk sziget az iskola által támasztott, és nem a gyerekekre szabott, a gyerek szempontjából idegen elvárások tengerében azzal, hogy például nem szívatjuk a gyereket a házi feladattal, hagyjuk, hogy rossz jegyet hozzon. A világ sok vezető tudósa és vállalkozója (mint Einstein meg Bill Gates) megbukott az iskolában, illetve nem végzett egyetemet. Nem biztos, hogy pont a mi gyerekünknek is el kell végeznie az iskolát, ha ennek az az ára, hogy traumatizálódik, és elveszíti a természetes érdeklődését és kezdeményezőkészségét. Mi fontosabb, hogy a gyerek ismerje a másodfokú egyenlet megoldóképletét, Petőfi verseit, a medúzák szaporodását, vagy hogy ismerje saját magát, merjen érdeklődni, és megmaradjon a kezdeményezőkedve?

Pszichológusként a gyerekkel való együttérzés növelésével, az abból fakadó új megközelítésmód végiggondolásában segítem az ügyfeleimet, akik a gyerekükkel való kapcsolatukon, a gyerekük iskolai problémáinak megoldásán szeretnének velem dolgozni. Ez a munka többször elvezet minket a szülő saját iskolai traumáihoz, amelyeket gyakran fel kell dolgozni ahhoz, hogy a gyerekkel át lehessen alakítani a kapcsolatot. Illetve a pszichológiai munka nemcsak szülőknél vezet el az iskolai traumákhoz.

Oszd meg a Facebookon!