Szégyen
2013.09.12.
A szégyen kultúrájában élünk. Folyton szégyellni kell magunkat valamiért, egy csomó oylan dologért is, amelyek nem okoznak kárt másoknak.
Kezdődik azzal, hogy koragyerekkortól szégyenérzetet keltenek bennünk, ha szaladgálunk, ha hangosak vagyunk. A szülők és az iskola folyvást ki akarja irtani a gyerekekből a hangadási és mozgási képességet. Az iskolában csöndben kell ülni, magyar ember evés közben nem beszél, ebéd közben nem szabad szaladgálni. (Emlékszem, egyszer a szomszéd szólt rám, hogy rosszat tesz, ha evés közben szaladok. Az utcánkon szaladtam, és almát ettem.) Csak a csöndben ülő gyerek a jó gyerek.
Egy kor után megszégyenítenek minket, ha az ujjunkat szopjuk, ha bekakilunk, bepisilünk, bármi olyat csinálunk, amit a felnőttek szeretnék, hogy abbahagyjunk.
Folytatódik azzal a megszégyenítéssel, amit akkor kapunk az iskolában, ha válaszolunk a tanároknak, hogy mit gondolunk, és az nem az, amit ők gondolnak. Az iskolában megszégyenítik a lassú gyerekeket, ők kapják a rossz jegyeket. Ez aztán végigkísér minket egész életünkben: lassúnak lenni valami szörnyű szégyenletes dolog. Az iskolában elkezdődik az alsóbb társadalmi osztályok, köztük a romák megszégyenítése. Őbelőlük csinál az iskola rossztanulót, az ő ruháikon látszik, hogy olcsó, őket nem hordja kocsival az anyjuk vagy az apjuk iskolába, csupa szégyellni való dolog.
Aztán ott van a kinézetünk miatti szégyen, ami a kövér és a nyüzüge gyerekeknél kicsit korábban kezdődik, de legkésőbb kamaszkorban mindenkit utolér. A nőket sokkal jobban sújtják a kinézettel kapcsolatos elvárások és szégyen, mint a férfiakat. Nem csoda, hogy a nők sokkal többet adnak a kinézetükre, mint a férfiak, és a női fodrász kétszer annyit számlázhat egy hajvágásért, mint a férfi.
Aztán ott van a szexualitásunk és a testünk ezzel kapcsolatos működése miatti szégyen. Nemcsak akkor, ha leszbikusok, melegek vagy biszexuálisok vagyunk, vagy a szexuális érdeklődésünk bármi más módon eltér a normálistól (vagyis attól, ami normaként elfogadott), egyáltalán szégyenletes a szexuális izgalom, az éjszakai ejakuláció, az, ha valakibe szerelmesek vagyunk, és az is, ha nem. A prüdéria jegyében szégyellni kell a meztelenséget is. Szégyellni kell, ha feláll, ha nem, ha menstruálunk, vagy ha már nem, az orgazmusunkat és azt is, ha nincs.
Aztán szégyellni kell, ha bármiféle módon nem vagyunk sikeresek, például munkanélküliek vagyunk, nincs pasink vagy barátnőnk, nincs gyerekünk (emiatt főleg a 30 fölötti nőknek kell szégyellni magukat), ha nincs elég pénzünk. Folyton összehasonlítjuk magunkat másokkal és a társadalmi normával, ami a szégyenérzet kiapaszthatatlan, állandó forrása.
Aztán szégyellni kell az öregedést, szégyellni kell magunkat, ha a testünk bármilyen módon cserben hagy minket, szégyellni kell a betegséget.
A szégyen egyenlőtlenül sújtja a különböző társadalmi csoportokat. A nőket jobban, mint már írtam. Ez nemcsak a kinézetre vonatkozik, ahol a húspiacon a nők értéke 25–30 év között kezd zuhanni, míg a férfiaké 30 év fölött, hanem a párkapcsolattal és gyerekszüléssel kapcsolatban is, ahol a 30 év fölötti nőkre ferde szemmel néznek, ha nincs párkapcsolatuk, vagy gyerekük, míg a 30 év fölötti férfiakról azt gondolják, hogy arany életük van. Ugyanígy egyenlőtlenül van elosztva a szégyen a különböző társadalmi osztályok között: a tehetős életmód a norma, azt kevésbé kell szégyellni. Ugyanígy, míg a heteroszexuálisok vígan sétálhatnak kézenfogva az utcán, az azonos nemű pároknak jobb esetben megszégyenítő beszólásoktól, rossz esetben fizikai erőszaktól kell tartaniuk.
Mivel akkora a romák szegregációja, csak sejtésem van arról, hogy például romaként szégyelli-e az ember magát azért, mert roma. Néha hallok roma emberektől olyasmit, ami erre utal, például amikor azt ecsetelik, hogy más romák bezzeg lopnak és lusták, de ők becsületesek és dolgosak. Ha valaki roma olvassa ezt, szívesen venném, ha írna nekem ezzel kapcsolatban.
Mindez azért van így, mert azokat a társadalmi normákat, amelyek alapján valakinek szégyelnie kell magát, a relatíve hatalmon lévők (fehérek a romákkal szemben, középosztálybeliek a szegényekkel szemben, középkorúak az idősekkel és a gyerekekkel szemben, heteroszexuálisok a homo- és biszexuálisokkal szemben, férfiak a nőkkel szemben) érdekei határozzák meg. Ugyan nem minden fehér, középosztálybeli, stb. ember közvetíti és teremti újra a szégyennek ezen formáit, és nem mindig, mi, fehér, stb. emberek mindannyian profitálunk belőlük, például amikor a jól fizető munkahelyekért nem kell versengenünk azokkal a nem középosztálybeli gyerekekkel, akiket már első osztályban megszégyenítettek, és elkaszáltak.
Mivel egy társadalmi jelenségről van szó, én, mint pszichológus a rendelőmben nem tudom megszüntetni ezt a valóságot. Ugyakkor van mit tenni a szégyennel helyi szinten is. Egyrészt fontos elismerni a szégyen létezését. A radikális pszichiátria meghatározása szerint elmebetegség = elnyomás + elidegenítés. Vagyis nem attól leszünk lelki betegek, hogy elnyomnak minket, ettől csak elnyomottak leszünk. Beleőrülni abba lehet, ha az elnyomás tényétől elidegenítenek minket, tehát például letagadják azt, istentől vagy természettől adottnak mutatják be, miközben az társadalmi. Ezért pszichológusként az egyik feladatomnak azt tartom az effajta szégyennel kapcsolatban, hogy rávilágítsak, hogy az nem az ember természeti állapota. A szégyen társas érzelem, csak az után lehet érezni, hogy megszégyenítettek minket, és a megszégyenítés itt taglalt formái olyan társadalmi norma mentén történnek, amely a hatalmon lévők érdekeit szolgálja. Ha ezt belátjuk, kialakíthatunk alternatív normákat.
Természetesen van olyan szégyen, amelyre ez nem igaz, amikor valaki valóban káros, a társadalmi együttélést veszélyezető cselekedetei miatt szégyelli magát, mondjuk azért, mert erőszakos volt. Ezt a fajta szégyent rendjénvalónak tartom, és arra bíztatom az ügyfeleimet, hogy használják arra ezt a szégyent, hogy soha többet ne tegyék meg a valóban kifogásolható cselkedetet.
A másik dolog, amit a pszcichológus tehet, hogy olyan közösségeket szervez, vagy ha már van ilyen, olyan közösségekbe irányítja az ügyfeleit, amelyek szubkulturális szigetek a szégyen tengerében, ahol nem norma a kinézet, a kor, a szexuális érdeklődés, a gyerektelenség, a szingliség, a betegség miatti megszégyenítés. Lehetetlen egy egész társadalmi normával egyéni szinten megküzdeni, mindenképpen valamilyen szubkultúrára vagy közösségre van szükség, ahol az ember megpihenhet, és föltöltődhet szégyentelenségből. Ezért is gondolom, hogy a csoport felsőbbrendű formája a pszichológushoz járásnak, mint az egyéni ülések, amelyek nem tudnak ilyen közösséget biztosítani. Sok ügyfél hiszi tévesen, hogy a csoportban alacsonyabb szintű szolgáltatást kap, mert kevesebb idő jut rá. Valójában pont a csoport tudja ellensúlyozni a kultúra állandó bűntudatkeltését, megszégyenítését. A szégyen az a dolog, amit nem lehet egyszer elintézni, mert állandóan kapjuk belőle az utánpótlást, csak az működik, ha sikerül olyan társas környezetet kialakítanunk, ami sziget a szégyen óceánjában.
Aki szeretne többet olvasni a nők kinézettel kapcsolatos szégyenén alapuló kozmetikai iparágról és a női szépségideálról, annak ajánlom Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvét. Ajánlom a kinézetükkel elégedetlen meleg és biszexuális férfiaknak is, mert kis változtatásokkal rájuk is vonatkozik.