Iskolai traumák

Iskolai traumák

Margit néninek már a tekintetéből vagy a hangjából tudtam, hogy azért hív ki a táblához, hogy megalázzon. Korábban hiányoztam az s betűnél. Mint igyekvő gyermek, hogy pótoljam a hiányzás alatt tanultakat, lenéztem a boltok kirakatáról, hogy hogy írják az s betűt, és írtam belőle a dolgozatba. Izgatottan kanyarítottam a kis kígyócskákat, Margit néni pedig alázott. Ez az egy eset önmagában még nem lett volna traumatikus. Traumatikussá az által vált, hogy még sok ilyen Margit néni gyakorolta rajtam a sok hasonló pedagógiai módszerét, 12 éven keresztül úgy, hogy nem volt menekvésem.

Margit néni nem kivétel, hanem az iskola lényege. Az iskolákban nem őszintén kérdik a gyereket, hogy megtudják, mi jár az eszében. Még csak nem is az a cél, hogy megtudják, mit tud - ez esetben Margit néni bizonyára azt mondta volna, látom tudod a nagy s betűt, nézd csak, így írják a kicsit. A kérdezés és dolgozatírás célja az, hogy megtudjuk, mit nem tud a gyerek. Az iskola ezzel azt tanítja a gyerekeknek, hogy nem érdemes kezdeményezni, mert ha lenézed a boltok kirakatáról az s betűt, majd megbüntetünk. Azt is már elsőben megtanulja legtöbb gyerek, hogy nem érdemes a tanároknak őszintén válaszolni, amikor valamiről kérdeznek, mert ha nem találod el, hogy ők mit gondolnak, akkor megszégyenítenek, fekete pontot kapsz. Nem ahhoz szoksz hozzá, hogy rendben van bármit gondolni, és azt egy beszélgetésben vagy vitában másokkal közösen alakítani, hanem magad is értékelni kezded a saját gondolataidat ahelyett, hogy kimondanád őket.

További bajok is vannak az iskolával, az egyik az, hogy ülni kell, ráadásul csöndben. A gyerekek életkori sajátossága, hogy mozognak, sőt a mozgáson keresztül ismerik meg a világot. Tehát a gyerek természetével teljesen ellentétes dolgot vár el az iskola, és nem használja ki azt az érzékleti csatornát, a mozgást és a testérzékelést, amelyen keresztül a gyerek hatékonyan tudja megismerni a világot. Ezért van az, hogy az iskolában folyton fegyelmezni kell.

Az én tréningem e téren sokkal korábban kezdődött. Mint ahogy általában a "jólnevelt" gyerekek, én is úgy érkeztem az iskolába, hogy kussoltam és nem mozogtam. Már a szüleim megtanítottak, hogy ne szaladgáljak, ne kiabáljak. Érdmes ebből a szempontból nézni a szülő-gyerek interakciókat: a szülők folyton azon vannak, hogy a gyerek ne mozogjon és ne adjon hangot. A nyáron a strandon néztem egy gyereket, aki az úszástól fellelkesülve magyarázott az anyjának, és hozzá izgatottan gesztikulált. A gyerek magyarázatából semmit nem lehetett hallani, de az anyuka harsogása, hogy: "Jó, de miért kell ezt ilyen hangosan mondani? Maradj már veszteg, olyan vagy, mint egy zsák bolha!" bezengte a strandot.

Aztán csodálkozunk, hogy a gyerekeink elhíznak, nem képesek képviselni az érdekeiket, nem valósítják meg az ötleteiket, nem fejezik ki az érzéseiket, nem találják fel magukat váratlan helyzetekben. A strandon látott kisgyerek példáját továbbvive: ha a lelkesedésemet nem fejezhetem ki, akkor kevésbé leszek tudatában. Ha a szüleim és az egész iskolarendszer ezt várja el tőlem, akkor krónikusan nem leszek tudatában, hogy mi lelkesít. A végén nem fogom tudni, hogy mit akarok, irányításra fogok várni.

A szokásos iskoláknak az is baja, hogy a gyerekek sokan vannak, és lehetetlen, hogy egyszerre 30 gyereket ugyanaz érdekelje. Vagyis egy normál iskolában a gyerekek nagy részét nem érdekli a tanóra. Érdeklődés hiányában pedig lehetetlen tanulni. Ezért izzadnak annyit tanárok, hogy felkeltsék a gyerekek érdeklődését a tantárgy iránt. Illetve alkalmaznak olyan erőszakos módszereket, mint a megszégyenítés, a fizikai erőszak, és az osztályozás, mert ezzel veszik rá a gyereket, hogy ha nem is érdeklődik, legalább érdeke legyen a büntetés elkerülése. Igen, az osztályzás is erőszakos módszer, végső soron ugyanis az osztályzás fenyegetés, hogy megbukunk, és azzal együtt megszégyenülünk, vagy a rossz jegy miatt a szüleink szomorúak lesznek (érzelmi zsarolás), szobafogságra ítélnek, megvernek.

Van még egy következménye a poroszos iskolának: az ember hozzászokik, hogy engedelmeskedjen a hatalomnak. Ez a fajta nevelés, ahol a gyerekből először kivesszük (kiverjük) a rosszat (izgés-mozgás), majd a helyére betöltjük a jót (szorzótábla, 1526, Néma sikoly[http://magyarinfo.blog.hu/2013/09/10/abortuszellenes_propaganda_filmet_a...), Alice Miller szerint egyenesen vezetett ahhoz, hogy Hitler hatalomra tudott jutni Németországban, mert az emberek hozzá voltak szokva ahhoz, hogy engedelmeskedjenek egy vezetőnek.

Számos alternatív oktatkási modellt próbáltak kialakítani e szörnyű következmények elkerülésére. Én ezek közül most az otthoniskolázás egyik fajtájára, a nemiskolázásra (unschooling) akarok csak utalni, mert ez szakít legradikálisabban a gyerek fejéből a rosszat kivenni akaró, vagy jó esetben a gyerek érdeklődését felkelteni igyekvő iskolai hagyománnyal, és ez a legkövetkezetesebb abban, hogy a gyerek már meglévő, saját érdeklődéséből induljon ki. Ebben a modellben nincsenek tanórák otthon sem, hanem amikor a gyereket elkezdi érdekelni valami, a felnőtt akkor adja át a tudást. A szorzást például nem akkor tanulja meg a gyerek, amikor a tanterv szerint azt kell neki, hanem akkor, amikor átúszta a medencét, és kíváncsi, hogy honnan lehet tudni, hogy mennyi víz van a medencében. Az ilyen oktatásnak az szokott lenni rendszerint az eredménye, hogy a gyerekek mindent sokkal hamarabb megtanulnak, mint az iskolában, mert nem megy el idő a fegyelmezéssel, és mindent éppen akkor tanulnak, amikor érdekli őket.

Félreértések elkerülése végett: az otthoniskolázás, illetve azon belül a nemiskolázás nem vezet a gyerek kirekesztődéséhez a kortárscsoportjából, amitől néha félnek felnőttek, ugyanis az iskoln kívül nagyszerű lehetőségek vannak más gyerekekkel barátkozni a szülők kapcsolatain keresztül, a szomszádságban, a grundon, illetve ha a felnőttek gondoskodnak a gyerek társas együttléteiről is. Az otthoniskolázás nem vezet felnőttkorban sem ahhoz, hogy a gyerek a társadalom perifériájára szoruljon. Két felnőttet ismerek, akiket nemiskoláztak, mindketten sikeres emberek. Egyikük diplomát is szerzett, és egyébként jellemzően az ilyen emberekre, villámgyorsan sajátította el az ezt megelőző érettségihez szükséges középiskolát.

Ha komolyan vesszük ezt az oktatási modellt, és széles tömegekben be akarjuk vezetni, ahhoz először meg kell dönteni a kapitalizmust, és át kell formálnunk a társadalmat. Ugyanis ha minden gyerek mellett lennie kell egy felnőttnek, aki figyeli, hogy a gyerek éppen mi iránt érdeklődik, akkor nem lehet 8 órás munkát vállalni, vagy olyan munkahely kell, ahol a jelen lévő gyerekek igénye is befolyásolja a munkafolyamatokat, és nemcsak a profitszerzés. Márpedig a legtöbb magyar család nem engedheti meg magának a részmunkaidőt, és ilyen munkahely - hát, szóval - nincs. Ráadásul ha a nőket sem akarjuk bezárni az otthonba, ha a párkapcsolaton belüli esélyegyenlőséghez fontos, hogy a nőnek is legyen önálló jövedelme, akkor az a létező modell sem működik, hogy valaki főállású anyaként otthon marad, hanem akkor minden felnőttnek, aki a gyerekért felelősséget vállal, részmunkaidőben kell dolgoznia, ami szintén elég nehézkes, mivel a legtöbb állás teljes munkaidőre szól. Így az otthoniskolázás és azon belül is a nemiskolázás kevesek kiváltsága.

Azon túl, hogy olyan hosszú távú társadalmi-gazdasági változásokért küzdünk, amelyek lehetővé teszik majd egy nap, hogy a társadalom és a munkavégzés jobban a gyerekek köré szerveződjön, a jelenben is lehet mit tenni az iskolai traumatizálódás elkerülése, hatásainak enyhítése érdekében. Először is válaszhatunk úgynevezett alternatív iskolát, ahol a gyerekeket nem osztályozzák, ahol jobban figyelnek a gyerekek egyéni érdeklődésére, ahol a gyerekeknek is van beleszólása az iskola irányításába. Ha erre nincsen lehetőségünk (mert például nincs pénzünk megfizetni az ilyen iskolákra jellemző tandíjat), akkor legalább komolyan vehetjük a gyerekünket, amikor arról beszél, hogy a tanárai szadizzák, megszégyenítik, osztályozzák (értsd: fenyegetik). Megtehetjük, hogy új osztályt vagy - ha nem is alternatív, de legalább másik - iskolát keresünk neki, ahol más szellemben tanítják. Megtudakolhatjuk, hogy a többi szülő számára is világos-e a kérdéses tanár erőszakossága, és kezdeményezhetjük a tanár eltávolítását. Ha ez sem lehetséges (mert nincs a környéken más iskola, a többi szülő nem látja, hogy baj van), legalább elismerhetjük a gyereknek, hogy amit vele csinálnak, az nincs rendben. Lehetünk a gyerek szövetségesei abban, hogy elkerülje a kínzást: igazolhatjuk, amikor kimarad az iskolából, és amikortól már nem igényel állandó felügyeletet, és nincs szükségünk az iskolára, mint gyerekmegőrzőre, hagyhatjuk, hogy otthon maradjon, magántanuló legyen, támogathatjuk az érdeklődése kifejlesztésében, szemben a tananyag megtanulásával.

Ezeknek az alternatíváknak a végiggondolásában, a gyerekkel való szövetség megerősítésében segítem azokat az ügyfeleimet, akik a gyerekükkel való kapcsolatukon, a gyerekük iskolai problémáinak megoldásán szeretnének velem dolgozni. Néha ez a munka elvezet minket a szülő saját iskolai traumáihoz, amelyeket gyakran fel kell dolgozni ahhoz, hogy a gyerekkel át lehessen alakítani a kapcsolatot.