A megbocsátás
és annak káros hatásai a lelki békére
2013.10.23.
Egyre többet hallani, hogy ahhoz, hogy az ember visszanyerje a lelki egyensúlyát egy trauma vagy igazságtalanság után, muszáj megbocsátania. Olvasni erről önsegítő könyvekben, hallani ilyet papoktól, sőt még pszichológusoktól is, és az utóbbi időben ez a gondolat a mindennapi népi bölcsességek státuszára emelkedett. Én azt gondolom, hogy az esetek nagy részében éppen ellentétes a megbocsátás – már attól függ, mit értünk ezen – a lelki békével.
Tapasztalatom szerint az emberek általában azt értik megbocsátás alatt, hogy elfelejtik a tett elkövetőjének, ami történt, tiszta lapot nyitnak, úgy viszonyulnak hozzá, mintha semmi rosszat nem tett volna velük szemben, "elengedik" a történteket. Az ilyen értelemben vett megbocsátást én több szempontból is károsnak tartom.
Először is, ha mindenféle feltétel nélkül tiszta lapot kezdünk akárkivel, könnyen veszélybe sodorjuk magunkat, vagy legalábbis kellemetlenségnek tesszük ki magunkat. A legelemibb valószínűségszámítás szerint ugyanis az emberektől általában olyan viselkedést várhatunk a jövőben, amilyet a múltban mutattak. Ha ez így van, legjobb számontartani és nem elfelejteni a sérelmeinket, hiszen azoktól, akik figyelmetlenek, gorombák velünk, vagy kifejezetten bántalmaztak is ugyanolyan viselkedésre számíthatunk, mint a múltban, hacsak nem látjuk azt, hogy valóban változtatnak a viselkedéseükön (erről később a megbocsátás feltételeiről).
Ez a fajta valószínűségszámítási megközelítés általában elég jól működik a legtöbb embernél ismerősi kapcsolatokban, de teljesen össze bír zavarodni, amikor az illető szüleiről vagy házastársáról van szó. Ami bezavar, az az a társadalmi elvárás, hogy a szüleinkhez és a házastársainkhoz minden körülmények között hűeknek kell lennünk, akkor is ha bántanak. Ezek az elvárások eredetileg a Bibliából származnak – 4. parancsolat, Mózes törvényei a házasságtörőkről –, de olyan általános és megkérdőjelezetlen részévé váltak a mindennapok elvárásrendszerének, hogy nem vallásos emberek is vallják őket.
Feltételezem, hogy sok olvasómnak volt már olyan tapasztalata, hogy hiába igyekezett valamit elfelejteni, hiába próbált megbocsátani valakinek, nem tudott. Sokan küszködnek ezzel. Logikus is, hiszen valójában lehetetlen bármi jelentőségteljeset elfelejteni, amit egyszer már megtapasztaltunk, megtudtunk. Nem lehet dolgokat meg nem történtté tenni. Ha sikerül is kizárni a tudatunkból, visszajön álmok, érzések, testi reakciók, pszichoszomatikus tünetek formájában.
Ha így van, akkor a nagy megbocsátási igyekezetnek az lehet a negatív következménye, hogy elégtelennek érezzük magunkat, mert úgy gondoljuk, meg kéne bocsátani, túl kellene tennünk magunakt valamin, nem volna szabad dühöt éreznünk, amikor lehetetlen nem tudni, amit az ember tud, és nem azt érezni, amit az ember érez. Önmagában már az is, ha valakitől lehetetlen dolgotot várnak el, mint amilyen a felejtés, elégtelenségérzetet kelt. De még nagyobb az elégtelenségérzés, ha egy önsegítő könyv vagy egy guru bűntudatot kelt azzal a szöveggel, hogy az, hogy az embert még mindig az emlékek gyötrik, vagy hogy dühös az elkövetőre, csak annak a bizonyítéka, hogy nem eléggé akarja megbocsátani a történteket. Vagyis hogy vele van a baj, amikor valójában azzal a gondolattal van a baj, hogy el lehet felejteni dolgokat.
Harmadrészt azért is tartom károsnak azt, ha feltétel nélkül tiszta lapot kezdenek valakivel, mert az elmossa a felelősséget. Ha csak úgy elfelejtjük, hogy mi történt, akkor elmarad a felelősségre vonás, ha elmarad a felelősségre vonás, akkor logikusan gondolhatjuk, hogy talán nem is volt felelős az elkövető a tetteiért, ha nem ő volt felelős, akkor talán én voltam az, mert valaki biztosan felelős volt.
Nem csoda, hogy általában ugyanazokban az önsegítő könyvekben, ahol a megbocsátást, mint gyógyírt kínálják, az a gondolat is megtalálható, hogy ha valaki áldozat lett, akkor bizonyára ő is tehet róla valamilyen értelemben. Ez a gondolat megint csak át- meg átjárta mostanra a közgondolkodást. Olyannyira, hogy az áldozat szónak mára elveszett az eredeti jelentése - tudniillik, hogy valakit megtámadtak, becsaptak, valakivel elbántak -, és azt jelenti, hogy valaki úgy viselkedett, hogy elbánjanak vele. Mára áldozatszerepről beszélünk, amit az emberek játszanak, mert valamilyen rejtett lelki kielégülést okoz nekik, áldozattípusról beszélünk, akinek neki magának hajlama van arra, hogy bajba keverje magát, és egy egész tudományterület, a viktimológia foglalkozik az áldozatok hibáztatásával. Az ilyen könyvekben és kutatásokban úgy használják a nyelvet, hogy elfedjék az igazi elkövetőt. Míg abban a mondatban, hogy: "egy férfi megtámadott", világos, hogy ki az elkövető, abban a mondatban, amely lehet ugyanannak az eseménynek a leírása, hogy: "hajlamom van, hogy bajba keverjem magam", az alany megváltozott, már én, az áldozat tűnök az egyetlen szereplőnek, és teljesen eltűnt az eredeti tettes. Könnyen lehet, hogy az áldozat mindezt az áldozathibáztatást is megkapja, ha hűen követi a megbocsátásra vonatkozó tanácsokat.
Emellett a felelősség elkenése bátorítja a problémás viselkedést: miért is változna meg a másik, ha bármit elnézünk neki, ha nem szembesítjük, ha nincsen következménye a viselkedésének? A megbocsátás tehát a kifogásolható cselekedet elkövetőjének érdeke, hiszen ekkor elmarad a felelősségre vonás, nem kell megváltozni, az áldozat sem hagyja faképnél az elkövetőt (ha van köztük kapcsolat), mindent folytathat úgy, ahogy korábban. Az áldozatnak az az érdeke, hogy felelősségre vonják az elkövetőt, és ezt a jogos érdeket hagyja figyelmen kívül az a gyakran hallott felszólítás, hogy feltétel nélkül bocsássunk meg.
El tudok képzelni megbocsátást, de nem abban az értelemben, hogy elfelejtjük, ami történt, hanem abban az értelemben, hogy ha az elkövető tényleg megváltozik, akkor az áldozatnak esetleg kedve támadhat ahhoz, hogy akarjon vele valamilyen kapcsolatot (már ha egyáltalán volt köztük kapcsolat). Lehet, hogy ezt nem is megbocsátásnak érdemes nevezni, mert arról az az elképzelésünk, hogy azt az ember tevőlegesen csinálja, miközben ez a másik fajta megbocsátás, vagy megbékélés, ez olyan változás, ami vagy megtörténik az emberben, vagy nem. Vagy lesz kedvünk a másikhoz, vagy nem. De a megbékélésnek feltételei vannak.
- Az elkövető ismerje el az okozott kárt, a teljes kárt, ne kicsinyítse, ne relativizálja azt például azzal, hogy szembeállítja más emberek szerinte nagyobbnak tartott szenvedésével.
- Ismerje el, hogy ő okozta. Nem elég, ha azt mondja, sajnálom, hogy fájt neked, amit mondtam, azt is be kell ismernie, hogy ez nem amiatt fájt, mert bennem van valami lelki gubanc, hanem azért, mert amit mondott, az bántó.
- Változtasson a viselkedésén. Teli van a világ üres bocsánatkérésekkel, amelyeket semmilyen változás nem követ. Bántalmazó férfiak számtalanszor bocsánatot kérnek a partnerüktől, aztán a jövő héten ugyanúgy kékre-zöldre verik.
- Adjon jóvátételt. Ha az anyám tönkretette a gyerekkoromat, fizesse a terápiámat.
És még ekkor is lehet, hogy az áldozatnak nem lesz kedve megbocsátani. Ha mindezt az elkövető megteszi, akkor sem lesz joga, hogy kapcsolatot követeljen. Vannak ugyanis megbocsáthatatlan dolgok.
Ilyen értelemben a megbocsátás vagy megbékélés nagyban függ az elkövető viselkedésétől. Ugyanakkor nem kell megijedni: ez a fajta megbékélés nem feltétele a lelki békének, tehát lelki békénk nincs kiszolgáltatva az elkövető megváltozási hajlandóságának. Lehet úgy is teljes értékű életet élni, illetve lelki békében élni, hogy nem bocsátottunk meg az elkövetőnek. Az önsegítő könyvek és a guruk tehát nemcsak abban tévednek, hogy van felejtés, hanem abban is, hogy a lelki békéhez az vezet, ha valaki nem érez dühöt, szomorúságot vagy fájdalmat, amikor az őt ért igazságtalanságra gondol. Ami felhbáorító, szomorú vagy fájdalams, az felháborító, szomorú vagy fájdalmas. Nem a múltbeli eseményeket vagy azoknak az érzelmi vonatkozásait lehet eltörölni. Amit meg lehet változtatni az az, hogy az életünket ne az elszenvedett igazságtalanság határozza meg, illetve hogy kinyilvánítsuk azokat az érzéseket, amelyeket a felejtésre való felhívások ellenére igenis érzünk. Én ebben igyekszem segíteni az ügyfeleimnek, nem a felejtésben.
Aki szeretne tovább olvasni arról a pszichológiai megközelítésről, amely szerint nem kell megbocsátani például a velünk nem megfelelően viselkedő szüleinknek sem, annak ajánlom Susan Forward Mérgező szülők című önsegítő könyvét.
Ennek a szövegnek sok gondolatát Szil Pétertől kölcsönöztem.